1. fejezet

Györkös Zoltán, az országos rendőrfőkapitány épp csak belépett reggel az irodájába, amikor megcsörrent az íróasztalán lévő vezetékes telefon. Gyors léptekkel odasietett, és felkapta a kagylót. A minisztériumból keresték. Hosszan hallgatott, majd a végén annyit szólt, hogy igen, uram. Visszatette a kagylót, és egy mélyet sóhajtott. Az irodája hatalmas üvegfalához ment. Teljesen a gondolataiba mélyedt. Utálta az ilyen helyzeteket, mint a mostani. Gyűlölte a munkájának azt a részét, amikor íróasztal mögött ülő miniszterek beleokoskodtak a dolgokba. Pedig most is ez történt.

Az üvegfal túloldalán váratlanul Jane Forrest tűnt fel. A férfi a nőt nézte, aki az íróasztalához ment, és leült a számítógép elé. Tudta, beszélnie kellene vele, most már tényleg nem várhat tovább. Ez a mostani volt a harmadik felsőbb utasítás, amit pár napon belül kapott. Egyre több panasz érkezett Jane-re, amit a kapitány eddig elsimított, de most, hogy már „fentről” is leszóltak, nem halogathatta tovább a dolgot.

Jane csak fél éve tért vissza újra a rendőrség kötelékébe, de nem telt el úgy egy hónap sem, hogy valaki ne tett volna panaszt a modorára vagy a kihallgatási stílusára. Pedig, talán épp ennek köszönhetően, Jane volt a kapitányság legjobb nyomozója. Az elmúlt fél évben több bűnügyet derített fel a csapatával, mint bármelyik más gyilkossági csoport. Zoltán tudta, mi az oka a nő keménységének, de ezt a felettesei nem fogadták el magyarázatnak.

A férfinak újra az a 17 évvel ezelőtti nap jutott az eszébe, amikor először találkozott a főiskoláról kikerült fiatal lánnyal. Mindenre ő tanította meg. Pár év elteltével viszont a nő otthagyta a rendőrséget. Előbb magánnyomozó, majd testőr lett. Az eltelt közel öt évben kétszer is meglőtték, ami Zoltánt nagyon megrémítette. Ezért is döntött úgy, hogy visszaveszi a rendőrséghez. Adott neki egy csapat zöldfülűt, akiket Jane fél év alatt mindenre megtanított. Az ötfős csoport előtt nem maradtak megoldatlan ügyek. Jane az eltelt hat hónap alatt több kitüntetést kapott, szóba került az előléptetése is, amit most addig „jegeltek”, amíg nem változtat a modorán.

Zoltán egy mélyet sóhajtott. Még mindig Jane-t figyelte, akihez épp ebben a pillanatban lépett oda Patrik, csapatának egyik férfi tagja. Váltottak egy pár szót, majd a nő felállt, és elindult az egyik szekrényhez. Kivette belőle a golyóálló mellényét és magára kapta. Felcsatolta a fegyvereit, és Patrikkal kisiettek a helyiségből. Zoltán ebből tudta, hogy bevetésre mennek.

Az ő kérésére Jane mindig mellényt viselt, amikor elhagyta a rendőrség épületét egy akció kedvéért. A férfi rettegett attól, hogy újra megtörténik az, ami évekkel ezelőtt. Félt, hogy azt már Jane nem élné túl.

A rendőrfőkapitány az íróasztalához ment. Kihúzta a bőrfotelt és leült rá. Bekapcsolta a számítógépet, de egyszerűen képtelen volt a munkájára koncentrálni. Gondolatai újra és újra Jane körül forogtak. Attól tartott, hogy a nőt valami baj éri.

Jane csak egy óra múlva tért vissza a kapitányságra, egy megbilincselt férfival. Bevezette az egyik kihallgató szobába, majd Zoltánhoz vette az útját.

– Elkaptuk azt a pedofil állatot – nyitott be a férfi irodájába. – Bejössz a kihallgatásra?

– Igen – bólintott Zoltán. – De előtte bejönnél egy percre, és becsuknád az ajtót?

Jane nem értett semmit, de szó nélkül teljesítette a férfi kérését. A nő az asztalhoz ment, és megállt Zoltánnal szemben. A rendőrfőkapitány felállt, és az üvegfalhoz ment. Behúzta a szalagfüggönyt, majd az ajtóhoz lépett és leengedte a rolót.

– Ülj le, kérlek! – mondta halkan, miközben az asztalhoz ment.

– Ki akarsz rúgni? – szegezte neki a kérdést.

– Nem, de felsőbb utasításra szóbeli figyelmeztetésben kell, hogy részesítselek.

– Értem – suttogta a nő. – Ha nincs más…

– De van! Ha továbbra sem változtatsz a stílusodon, akkor fel kell, hogy függesszelek – folytatta csendesen Zoltán. Jane a férfi hanglejtéséből érezte, hogy őt is nagyon bántja ez az egész dolog.

– Most ki panaszolt be? – érdeklődött a nő.

– Nem tudom, csak azt, hogy ideküldenek egy fejest a belügytől, aki szemmel fog tartani.

– Remek! – húzta el a száját – Tudod, ki lesz az?

– Nem – rázta meg a fejét Zoltán.

– Kösz, hogy szóltál – indult el az ajtó felé.

– Jane – szólt utána –, megkérnélek, hogy ez maradjon kettőnk között.

A nő némán bólintott, majd kilépett a szobából, és nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Zoltán állt még ott egy pár percig, majd utánaindult, de nem ment be hozzá a kihallgatásra. Belépett a szomszéd helyiségbe, és megállt a tükörnek álcázott üveg előtt. Jane-t figyelte, akinek a stílusa semmit sem változott az előző beszélgetés hatására sem. Ugyanolyan szarkazmussal, olyan keményen hallgatta ki a gyanúsítottat, mint eddig. Zoltán ebből tudta, semmi sem lesz ezután sem másképp. Hiába figyelmeztette szépen, semmi hatása sem volt a nőre.

Váratlanul kinyílt az ajtó. A kapitány oldalra kapta a fejét. Egy régi barátját pillantotta meg. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor meglátta Hargitai Tibort. A férfi vele egyidős volt, együtt végezték el a rendőrtiszti főiskolát, de később az útjaik különváltak. Tibor a belügyminisztériumhoz került, így csak ritkán találkoztak.

– Szia – lépett be Tibor, és bezárta maga mögött az ajtót.

– Menjünk át az irodámba – ajánlotta fel Zoltán –, ott nyugodtan tudunk beszélgetni.

– Inkább itt maradnék – lépett oda a főkapitány mellé.

Zoltán ettől kissé ideges lett. Pár másodperc alatt összerakta a képet. Rájött, hogy Tibort küldték oda, hogy tartsa szemmel Jane-t, és nem épp a legjobb bemutatkozás lenne, ha látná ezt a kihallgatást.

– Talán mégis jobb lenne…

– Ki ez a nő? – szakította félbe Zoltánt a barátja.

– Jane Forrest – felelte csendesen.

– Ő lenne Jane Forrest? – csodálkozott el, és a két karját keresztbe fonta maga előtt. Mindketten a nőt figyelték, aki egyre idegesebb lett a gyanúsított lekezelő stílusától. A pedofil férfi flegmán, foghegyről válaszolgatott, közben lazán hintázott a székkel. Jane-t ez nagyon felbosszantotta. Kirúgta a széknek azt a lábát, amire a férfi támaszkodott. A gyanúsított teste hatalmas csattanással a földre zuhant. A férfi megpróbált felállni, de Jane a lábával visszanyomta a földre.

– Jobb, ha ott marad! Onnan lejjebb már nem tud esni, csak földrengés esetén.

– Panaszt fogok tenni! – kiáltotta a gyanúsított.

– A bejáratnál húzzon sorszámot, és hozzon magával egynapi hideg élelmet.

Tibor a tükör túloldalán hangosan felnevetett. Nagyon szimpatikusnak találta Jane-t, és tetszett neki a nyomozónő keménysége. Zoltánt nagyon meglepte a barátja reakciója. Nem számított rá, hogy szimpatikus lesz neki Jane.

Tibor a nőt figyelte – olyan volt, mintha megbabonázta volna. Jane a kihallgatás alatt hozta a szokásos formáját. Egyetlenegy alkalmat sem hagyott ki, hogy be ne szóljon valamit. Zoltán most ugyanazt a nőt látta, akit testőrként Péterfi András halála előtt. A férfi halála után Jane nagyon megváltozott, eltűnt belőle az a szarkazmus, ami mindig is jellemezte, de amikor felépült a Hetényi-ügy után, újra a régi lett.

– Miért van rajta mellény? – mutatott rá a nyomozónőre Tibor.

– Mert az elmúlt hét évben hét golyót kapott, és ebből csak egynél volt rajta mellény.

Tibort nagyon meglepték a kapitány szavai.

– Rendőrként ennyiszer meglőtték? – csodálkozott el.

– Nem, magánnyomozóként kétszer, majd testőrként ötször! Az utolsó két alkalommal majdnem ott maradt, sokáig feküdt kómában, úgy nézett ki, nem éli túl – Zoltán szemébe könnyek szöktek. Újra az a két szörnyű nap jutott az eszébe, amikor felhívták, hogy Jane-t meglőtték, és élet-halál közt fekszik a kórházban.

– Ezért is vettem vissza, de csak mellényben dolgozhat – folytatta a kapitány.

– Kinek dolgozott, amikor meglőtték?

– Hetényi Árpádnak, előtte pedig Péterfi Andrásnak.

– Nem ismerem őket – rázta meg a fejét Tibor.

– Pedig négy éve minden újság ezzel volt tele, mikor Jane-t meglőtték, meghalt az a férfi, akit akkor védett.

– Nem igazán olvastam újságot akkoriban – válaszolta szomorúan. – Abban az évben halt meg a feleségem.

– Ne haragudj! – suttogta zavartan Zoltán.

– Nem tudhattad.

Tibor a nyomozónőt figyelte. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A felesége halála óta most először érezte azt, hogy vonzódik egy nőhöz. Maga sem értette, mi az, ami megfogta. Talán épp az tetszett meg neki benne, amiért mindenki más támadja Jane-t.

– Adjunk mellé egy társat – szólalt meg hirtelen Tibor.

– Jane szívesebben dolgozik egyedül, nem igazán bírja a kötöttségeket… – próbálta lebeszélni, de Tibor meg sem hallgatta.

– Majd megszokja.

Mindketten Jane-t nézték. Zoltán közben azon gondolkozott, hogy fogja ezt beadni a nőnek. Jane-nek sosem volt társa, mindig magányos farkasként, egyedül...