Királyi krimik

A Tarquinius-klán

 

Róma akkoriban még voltaképpen nem is volt Róma. Állt ugyan a város, de az első évtizedekben igen szegényes és védtelen településnek számított. A környéken élő latinok nemegyszer betörtek a városba, könnyű zsákmányt remélve - és a legtöbbször nem is csalódtak. Az éppen uralkodó király ilyenkor összeszedte a légiókat, és elindította az ellenség felé.

Ancus Martius volt Róma királya azokban az időkben, amikor kezdetét veszi történetünk. Mindenki meglepődött, amikor kiderült, hogy az egyszerű származású férfiúnak bizony vannak hadvezéri képességei. A leginkább talán éppen maga Ancus csodálkozott. De ha már így volt, bizony szorgosan kamatoztatta képességeit. Legyőzte a latinokat, azok szerény városait lerombolta. Már csak azért is, nehogy mostanában vagy később Róma vetélytársaivá válhassanak azon a közép-itáliai vidéken. Róma ekkoriban még nem is álmodott tengeri kikötőről, örült, ha megvethette lábát Latium tartományban.

Ancus vezette be azt a szokást is, hogy a legyőzött csoportokat - mivel városukat úgyis megsemmisítette - nem rabszolgának, hanem új lakónak, római polgárnak hurcolta el. Le is telepítette őket az Aventinus dombján. A jövevények eleinte még siratták régi lakhelyüket, de hamar belátták: rómainak lenni nem sok hátránnyal, ám számos előnnyel jár. Egy mind eresebb, népesebb városállamhoz tartoztak attól kezdve, ahol nem fenyegette őket veszély, és a király sem sanyargatta népét. Igaz, politikai jogaik akkoriban - még pár száz évig - nem voltak ezeknek a betelepítetteknek, de még nem is érezték szükségét.

A város közepén kanyargó Tiberis folyóra hidat is építettek, a túloldalra kisebb erődítmény került. Így az ellenség nem foglalhatta el a hidat észrevétlen. Mi több - már be sem törhetett a városba észrevétlen. Később aztán őröket állítottak mindenfelé, akik már a város határában, földjei szélén is figyelték a mozgásokat. Ahogyan Róma kicsivel is gazdagabb lett, úgy szaporodtak katonái és nőtt ereje is.

De Ancus király idején azért még egyáltalán nem volt az, ami később. Senki sem sejthette, milyen hatalmas és híres város, mekkora világbirodalom központja lesz pár száz évvel később.

Ancus uralkodásának idején történt, hogy egy idegen költözött Rómába. Persze ilyesmi gyakorta megesett, talán ezért sem figyelt fel senki erre a jövevényre.

Tudnunk kell, hogy Rómától nem messze akkoriban számos etruszk település volt. Az etruszkok voltak Itália őslakosai, már akkor ott éltek, amikor Latium tartománynak még neve sem volt. Etruszkok uralták azt a földet, amikor a távoli Trójában lezajlott a tízéves háború az elrabolt Szép Heléna miatt. Amikor a menekülő trójaiak hajói átjöttek a nagy tengeren és kikötöttek Latiumban, az etruszkok már sejtették, baj lesz. A következő században aztán nemegyszer voltak kénytelenek összemérni fegyvereiket az új jövevényekkel és persze azok itáliai szövetségeseivel.

De nem mindig zajlottak háborúk. Tarquini etruszk városban élt egy Lucumo nevezetű férfi, ki már ott sem számított bennszülöttnek. Görög származású lévén megtapasztalta, hogy bizony az etruszkok sem rajonganak az idegenekért. Családjával együtt aztán megunta már, hogy folyton különbséget tettek közte és az igazi etruszkok között. Lucumo sokat hallott Rómáról, ahol állítólag másféle szemlélet uralkodik. Ott nem csupán megtűrik az idegeteket, de lám, Ancus király még be is telepíti őket. Ha polgárjogot nem is kapnak, azért biztonságban élhetnek, és senki sem hányja a szemükre a származásukat, idegen voltukat.

Megbeszélte hát a feleségével, Tinaquillal - kinek véleményére sokat adott -, hogy elhagyják az etruszk várost, és Rómába költöznek. Felesége ugyan tősgyökeres etruszk nő volt, de ebben a dologban egyetértett férjével. Tanaquil okos asszony volt, aki mindenek fölé helyezte férjét, és tudta: egy okos asszony sokat segíthet abban, hogy férje is magasra jusson. Becsvágya talán még férjéét is meghaladta, pedig Lucumo sem nélkülözte ezt a fontos jellemvonást.

Így aztán az etruszk asszony és a görög földről elszármazott férfiú egy napon kocsira rakták mindenüket, és elhagyták Tarquini városát. Később azt mesélték, hogy amikor megpillantották Rómát, csodálatos esemény történt velük. Nem tudni persze, ebben mennyi volt vagy lehetett az igazság. Gyaníthatóan nem is történt meg a dolog. Ne feledjük, a korabeli emberek - és még ezer évvel később is - szívesen meséltek és hallgattak ehhez hasonló varázslatokról vagy isteni közbeavatkozásokról. Nos, amikor a legenda szerint Lucumóék már a Tiberis partjára értek és látták a folyó másik oldalán a várost, egy kiterjesztett szárnyú sas repült arrafelé. Nagyon alacsonyan jött. Akkoriban és ott a madarak viselkedése mindig is fontos dolog volt, hisz eleve vagy a levágott áldozati állatok belső részeiből, vagy a madarak spontán röptéből jósoltak a hozzáértők. Ezeket eleve madárjósoknak is hívták. A madár szelíden közeledett, hát a kocsi utasai nem ijedtek meg tőle. A sas aztán lecsapott, elragadta Lucumo fejfedőjét, majd csinált vele egy kört a levegőben, visszaszáll és ismét a férfi fejére tette azt.

Nos, mai ismereteink szerint a vadon élő madarak, különösen a ragadozó sasok ilyet nem tesznek. Kicsi rá az esély, hogy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt - vagy bármikor korábban és később - így viselkedtek volna. Rajtakapható tehát, hogy a történet kitalálás. Nemcsak Róma történelme van tele ilyenekkel, ez általános szokás volt.

Mindenesetre a két becsvágyó ember, Tanaquil és Lucumo azonnal kedvező jelnek vette a dolgot. Tanaquil, mint általában az etruszkok, ismerte a dörgést:

-      Örülhetsz, én uram! A madarak az istenek akaratát követik és közvetítik az emberek felé. A jel arra utalt, hogy hamarosan nagyon rangos méltóságot nyersz el Rómában, én uram!

Mondani sem kell, hogy a házaspár ezek után nagy reményekkel kelt át a Tiberisen. Lucumo tanult mestersége az építészet volt, afféle pallérként előbb magának épített házat, aztán másoknál is vállalta ezt a feladatot. Nem is keresett rosszul. Hamar ráéreztek Rómára, és látták, miféle kívánalmaknak kell megfelelniük azoknak, akik itt szeretnének magasra jutni. A házukat a magukkal hozott pénzből pompásan berendezték. Hogy ne üssenek el az igazi rómaiaktól, eldöntötték, hogy Lucumo nevet változtat. A teljesen latinosan hangzó, ámde az etruszk városra is utaló Lucius Tarquinius Priscus nevet vette fel, ami akkoriban olyasmit jelentett, hogy „Az Első Lucius, Aki Tarquiniból Érkezett”.

A következő években sem feledkeztek meg az égi jelről, de legfőképpen arról nem, hogy Luciusnak itt magas méltóságra kell felkapaszkodnia. Hát bőkezű ajándékokat osztogattak a szegényeknek, amivel szavazatokat lehetett nyerni. Törleszkedtek a gazdagokhoz, és felelősségteljes emberként mutatkoztak meg a király és környezete előtt is. Lucius Priscusnak mindenkihez volt egy-egy kedves szava, nyájasan szóba állt a leginkább elesettekkel és nincstelenekkel is. Mindez persze néhány év alatt ismertté tette őt az akkor bizony még egyáltalán nem nagy Rómában.

A tehetősebbeket meghívták magukhoz, és nagy lakomát csaptak tiszteletükre. Alkalomadtán a vendégek azt is láthatták, milyen fényűzően berendezett házban él a gazda, az építőmester. Látták, hogy nem buta ember, ellenkezőleg, nagyon művelt volt. Akkoriban kevesen ismertek idegen nyelveket, és Lucius Priscus görögül is beszélt. Sokaknak segített is, nem csupán ígérte, így aztán nagyon népszerű lett egy idő után. Nem sokkal később aztán Ancus Martius király is kíváncsi lett, és egy napon magához hívatta Luciust. Megismerkedtek és sokat beszélgettek. Egyes források szerint össze is barátkoztak, mert Lucius eldöntötte: kérjen tőle bármit ez a király, ő mindent megtesz érte. Ily módon aztán beférkőzött a királyi udvarba, a király családjába is. Hamarosan már nélkülözhetetlen elintézőember lett, aki nem ismert lehetetlent. Újabb pár év után már ő volt az, aki Rómában a király után a legtöbbet tehette bármilyen ügyben. Mindenről tudott, és aki tőle kért tanácsot vagy közbenjárást, az nem bánta meg a dolgot. Elérte célját.

Tanaquil, a feleség volt a motorja, az hajtotta, űzte őt előre és felfelé a ranglétrákon. Nem mintha Luciusnak nem lett volna kedve mindehhez. Jó páros volt ez a görög-latin férfi és az etruszk nő - amibe belefogtak, azt nem adták fel, és előbb-utóbb célhoz jutottak. Néha aljasságokra is képesek voltak.

Hamarosan már minden ügyben ő mondta ki a végső szót. Ha a fiatal Róma városállamának katonai ügye támadt, háborút kellett viselni vagy békét kötni - Ancus Martius csak Luciust kérdezte. Ha egy gabonakereskedelmi ügyletről volt szó - „hívjátok Luciust!” Azt beszélték akkoriban - bár ennek írásban szinte semmi nyoma nem maradt -, hogy Lucius csak egyetlen embert nem csapott be Rómában: magát a királyt. Tudta jól ő is, a felesége is: amíg a király mellettük áll, bármit megtehetnek. Őt hát híven szolgálták, és nemegyszer a megszorult államkincstárat is Lucius segítette ki ezzel a felkiáltással:

-      Ha Rómának kell a pénzem, legyen! A hazánktól semmit sem sajnálok!

Mert...