A KGB története

1. Az előzmények

 

 

Orosz földön a titkosszolgálatoknak és az ezt a szerepet eljátszó szerveknek igen nagy múltjuk van. Bizony azt kell mondani, hogy azt a szerencsétlen népet, amely történelme folyamán igazából még soha nem ismerhette meg a demokráciát és a valódi önigazgató államformákat - és így ment át a XXI. századba is - szinte kezdettől fogva megfélemlítették. A megfélemlítés remek eszköze volt mindig olyan fegyveres testület, amely az uralkodó ideológiát és hatalmat képviselve, senkinek nem tartozott felelősséggel. Kivéve tán azt az egyént, aki a szervezetet létrehozta és működtette. Ilyen volt Rettegett Iván, a XVI. századi uralkodó, az első orosz cár. Iván életének minden szakaszában klinikai eset lévén, betegesen kegyetlenkedett népével. Ő hozta létre az opriscsinát, azt a szervezetet, amelynek több ezer tagja beszáguldozta az országot és nem is létező, de azért véresen megtorolt „összeesküvésekről” regélt. A feketeruhás fegyveres szervezet az uralkodó kinyújtott és veszélyes karja volt, senki sem volt tőlük biztonságban. Olykor egész városokat pusztítottak el teljes lakosságukkal.

Aki tanulmányozta Rettegett Iván és Sztálin életét, az kénytelen volt észrevenni, mennyi közös vonás, nagyon hasonló, vagy ijesztően azonos dolog történt uralkodásaik alatt. Egyik is, másik is kedvelte a koncepciós pereket és egész népeket irtottak ki, ha úgy kívánta vélt érdekük. A terror orgiáihoz tehát az oroszok már ötszáz éve hozzászoktak. Ami persze nem ad felmentést sem a terrort gyakorlóknak, sem az azt elszenvedőknek - de az eltűrőknek sem.

A későbbi cárok Oroszországban sem volt sokkal jobb helyzete az állampolgároknak. Orosz földön ezt a kifejezést: „állampolgár” (már amikor elismerték vagy használták egyáltalán) mindig is birtokos esetként kezelték. A hatalom tehát úgy értelmezte, hogy ezek az emberek az „állam polgárai”, vagyis tulajdonai, akikkel azt tehet, amit akar.

És azt is tette.

A következő évszázadokban persze a politikai üldöztetésekre szakosodott rendőrség hiányzott ugyan az orosz közéletből, de azért az állam mindig is megtalálta eszközeit, hogyan kényszerítse rá akaratát a szerencsétlen alattvalókra. Ismételjük, a KGB azért különbözik a világ minden más kémszervezetétől, mert a többieket (eltekintve néhány kommunista vagy más ideológiájú diktatúrától) nem a saját társadalmuk megfélemlítésére használták fel. Ez még a hitleri Németország náci erőszakszervezeteire is csak részben, korlátozottan volt igaz, hiszen amint a Harmadik Birodalom elfoglalt már európai területeket, ezek a szervek oda is áttették működési területüket.

Az orosz, később pedig a szovjet titkosszolgálatok mindig is egy hatalmas megtorló apparátus részei voltak. Egyetlen kémszervezetnek sem volt ekkora létszáma és ilyen technikai felszereltsége, mint a KGB-nek és elődeinek - de akkora eszköztára és annyira szétágazó feladatköre sem. Hozzá képest az amerikai CIA ártatlan kis társulás, az izraeli Moszad vagy valamelyik ottani más kémszervezet is csak az ellenséggel szemben álló szervezetecske - ám orosz, helyesebben szovjet földön a kémszervezetek mindig is a hadsereg után a legnagyobb erőt képviselték a politikai hatalom kezében és elsősorban nem a külföld ellen, hanem az ország saját polgárainak megfékezéséért létezett.

Ez olyan alapvető különbség a KGB és minden más szervezet között, amit majd e könyv olvasása közben folyton újra és újra magunk elé kell idéznünk. Ez sok mindent megmagyaráz majd abból, ami ezekkel a szervezetekkel történt.

Az egyes cárok nemegyszer szükségét érezték annak, hogy erős kézzel szorongassák az alattvalók nyakát. Erre különféle erőszakszervezeteket találtak, a legtöbbször persze a hadsereget. Nagy Péter sem volt különb rettegett elődjénél, az ő titkos börtöneiben is tömegesen kínozták és végezték ki az alattvalókat. Péter mellesleg ugyanezt a sorsot szánta saját fiának is. Aztán a XIX. század első felében, amikor - legelső ízben az orosz földön - már-már majdnem létrejött egy igazi forradalmi mozgalom, a hatalom válasza erre is egy politikai rendőrség létrehozása volt. Hosszan írhatnánk most arról, miféle események zajlottak le abban az évszázadban, Oroszországban. Ezek egyfelől megmutatták a világnak, hogy a rettenetes elnyomás egyre újabb és mind kétségbeesettebb ellenállókat szül, akik a legképtelenebb titkos szervezetekbe tömörülve sokféle módon próbálták eltenni láb alól a cárokat, kormányzókat és egyéb főhatalmasságokat. A másik oldalon pedig az eleinte felkészületlen titkosrendőrség hogyan szerzett egyre több tapasztalatot és lett kettejük harca mind könyörtelenebb.

A cárok Ohrana („Védelem”) nevezetű szervezete meg is tette, amire képes volt - de igazi védelmet az államnak nem nyújthatott. Erre a legjobb bizonyíték mindaz, ami 1917-ig és abban az évben történt. A világháborús körülmények nyomása alatt előbb egy demokratikus mozgalom ragadta el a hatalmat az addig olyannyira rettegett cároktól, majd ettől a szintén gyenge mozgalomtól, az orosz földön első demokratikusnak nevezhető kormánytól a kommunisták egy fegyveres puccsal, amit aztán később nagy forradalomnak neveztek el.

Ettől kezdve minden megváltozott. Nemcsak Oroszországban, de előbb Európában, majd az egész világon. Létrejött egy olyan hatalom, amely szerte az öt kontinensen táplálta a lázadásokat, a demokrácia elleni harcot - nemegyszer a gyarmatosítás elleni küzdelem vagy a nemzeti függetlenedés (hamis) jelszavaival takarózva. Természetesen az orosz titkosszolgálatok (mert a KGB elődei mellett létrejöttek azok katonai megfelelői is) egyetlen akaratnak: előbb magának a Kommunista Pártnak, aztán a Párt legfelső vezetőségének, végül pedig egyetlen diktátornak engedelmeskedtek, akit ott és azokban az évtizedekben nem elnöknek, hanem pártfőtitkárnak hívtak.

A CseKa, az NKVD és más szervezetek minden egyéb mellett - erről kevés szó esik a forrásokban - voltaképpen igen antiszemita szervezetek voltak. Legfőképpen ilyen volt aztán a KGB a második világháború után, amelybe zsidók gyakorlatilag nem kerülhettek be. A szervezet legfelső és közepes szintű vezetői saját állományuk előtt nem is titkolták ezt a tényt - de az ilyetén nézeteiket is nyíltan hangoztatták. A KGB-ben ez bevett és megszokott dolog volt.

Már a cári Ohrana is azzal foglalkozott jórészben, amivel a szovjet titkosszolgálatok és persze a KGB is: külföldön kémkedtek, de elsősorban nem csak a más hatalmak tevékenysége izgatta őket. Hanem az, hogy ott hogyan szervezkednek, mit terveznek, és mit tesznek az orosz (Szovjetunió-beli) emigránsok. Ez egy örökösnek nevezhető félelem, amely természetesen a mélyen gyökerező orosz idegengyűlöletben (is) rejlik. A külföldi, az idegen = ellenség. De még inkább ellenség az, aki innen származott el! Mert hiszen ha „barát” lenne, akkor itt maradt volna. Ha elment, azért ment el, mert az ellenségünk - ilyen egyszerű volt a képlet. Már Nagy Péter is csellel hazacsalta a fiát külföldről azért, hogy halálra kínoztassa, és akadt olyan cárnő, aki Nyugat-Európában raboltatta el egy vetélytársát, hogy aztán otthon végezhessenek vele. Ez a motívum átvonul az egész orosz történelmen és sajnos e szemléletben még ma is minimális a változás.

Már az Ohrana idején is orosz kémek lepték el a Nyugatot, megfejtették más államok diplomáciai kódjait, figyelték polgárait és titkos akciókban vettek részt. Mindez csak annyiban változott a szovjet időkben, hegy azok a titkosszolgálatok mindezt nagyságrendekkel haladták meg, mind mennyiségben, mind minőségben.

Hosszan írhatnánk a sztalini időkről a Szovjetunión belül és kívül, amikor is minden nemzetközi szervezetet igyekeztek uralni az orosz kommunisták, a kommunista szervezetekkel ezt el is érték. Kémeik ott voltak mindenütt és mindig mindenhol az történt, amit Moszkvában akartak.

Nem célunk ebben a rövid fejezetben bármilyen akcióról írni - ezekre majd később, a KGB idejében kerítünk sort. De higgyék el, száz és száz oldalakon keresztül sorolhatnánk a történeteket, a véres vagy kevésbé véres „sztorikat”. A világ akkor sem volt unalmas és a kémek sem akkor, sem máskor nem unatkoztak. A XX. század húszas, harmincas éveiben a szovjet ügynökök szertea világban sok mindennel foglalkoztak, beleértve a pénzhamisítást, rablást is. A titkosszolgálat, amely annak idején a CseKa és az NKVD között éppen OGPU néven szerepelt, tevékenyen részt vett az orosz parasztok millióinak éhhalálra ítélésében és tömeges kivégzésekben is. Mint mondottuk, ez nem olyan titkosszolgálat volt, mint a többiek előtte és utána bárhol a világon.

A szovjet titkosszolgálat Sztálin nélkül soha nem rendezhette volna meg hírhedt koncepciós pereit, nem irthatta volna ki az egykori régi bolsevik vezetést, amelynek tagjai róla is tudtak számos terhelő adatot. Nem tehette volna „jégre” a katonai vezetésnek számára nem rokonszenves tagjait és az államot sem vezethette volna olyan módszerekkel,...