Helyünk és sorsunk Európában

Bevezetés

Mérhetetlen terjedelmű és mélységű emberi válság s egy minden eddiginél kegyetlenebb európai háború kellős közepén, már-már az új világháború küszöbén, írtam ezt a könyvet.[1]Nem irodalmi becsvágy sarkalt, hanem a fiúi aggodalom mindnyájunk édesanyja, Magyarország sorsáért.

Ezekben az időkben azonban csak kétféle magyar politikai könyvet lehet írni. Vagy olyant, amely siet jó korán elébe hódolni ennek vagy annak az - egyelőre csak elképzelt - győzőnek. Vagy olyat, amely a magyar lét örökkévalóságának szemszögéből igyekszik lemérni multat, jelent és próbál alászántani a jövőnek. Ez az írás az utóbbiak közé tartozik.

Keserű magyar önismeret és önbírálat kísérlete következik itt. De egyben: tanuságtétel a magyar "glóbusz" ezeréves valósága, öntudata és halhatatlanságának jogosultsága mellett...

Azt akarom itt éreztetni és megértetni mindenekfölött, hogy a magyar célokon egyszerűen nem lehet változtatni. Ezért minden magyar korszak és nemzedék annyit ér, amennyire hű marad az árpádi és szentistváni örökséghez. Tehát a szélesebb távlatú multat és a közeli multat egyaránt ezeknek az örök magyar céloknak mércéje alá kell állítanunk, leginkább pedig a magunk korszakát. Semmiféle új európai vagy világháború, semmiféle világnézeti mérkőzés, sem ilyen, sem olyan háborús győzelem, sem trianoni, sem más újabb békeszerződés, sem kívülmaradásunk a háborúból, sem belesodródásunk, sem győzelem, sem vereség, sem a magunk győzelme, sem a magunk veresége: egyetlen hajszállal sem másíthatja meg a magyarság, a magyar nemzet, a magyar állam évezredes európai hivatását, dunai "elsőszülöttségét", ősi pusztai ihletű szabad életrendjéhez és függetlenségéhez való bensőséges hűségét. Az európai és világesemények legfeljebb jobb vagy rosszabb kompromisszumokra szoríthatnak bennünket.

Volt idő, mikor a Dunavölgyének minden más népe beleélte magát, vagy beletörődött, - történelmének bizonyos hosszabb és lényeges korszakaiban - az idegen protektorátus gondolatába, helyzetébe, kényszerébe. Ausztria elképesztő módon tudta kiszolgálni, mint "örökös tartomány", a Habsburg-császárokat. Csehország a fehérhegyi csata előtt (1620) legtöbbször s utána végképen: legalázatosabb kiszolgálójává idomíttatta magát a bécsi uralomnak. Szerbia az első rigómezei csata után (1389) fogcsikorgatva szolgálta az ozmán birodalmat s résztvett Bulgária leigázásában is, a török oldalán. A román vajdaságok, Moldva és Havasalföld szolgálták a magyart, a törököt, újabban az oroszt, mindaddig, míg a berlini kongresszus önálló állammá nem nyilvánította őket. Bulgária is a középkorban sokszor és sokáig szolgálta Bizáncot, volt államtagja a szent koronának is, leigázott tartománya az ozmán birodalomnak és II. Sándor cár fölszabadító hadviselésének köszönheti föltámadását elsősorban. Csak a magyar nemzet nem feküdött le, legtragikusabb korszakaiban sem, a nyugati - német -, s a keleti - besenyő, mongol, bizánci, török, orosz - hódító igény és világhatalmi túlsúly előtt. Hanem megkereste a módját, hogy szükség esetén egyszerre mindkettő ellen is keményen védekezzék. Erdély vállalta a török Porta látszatfelelősségét - Béccsel szemben. A királyi Magyarország pedig harcolt a török ellen és másfél század alatt valósággal felőrölte az ozmán hatalom nyugatra törő erőit. Bocskai először Béccsel tart a török ellen, aztán fölkelést szít és hadat vezet Bécs ellen, mert onnan érzi a fenyegetőbb veszedelmet. A költő Zrinyi Miklós a török megszállók leghatalmasabb üldözője, de ugyanakkor új nemzeti királyságon álmodozik, hogy egyesíthesse a magyar erőket és egyben védekezhessék a nyugati veszedelemmel szemben is...

Mindig csak taktikát jelentett az igazi nagy magyarok számára, vagy éppen helyzetet - anyugatiak Bécsre szorultak inkább, a keletiek Isztanbulra - kivel szövetkeznek, ki ellen. A lényeg mindig: a magyar hivatás, önállóság, függetlenség megmentése vagy visszaszerzése volt. Európa legnagyobb belső elváltozásai, megrázkódtatásai, korok és korok szellemének váltása, reneszánszból barokkba, barokkból rokokóba, rokokóból ampirba, ampirból bidermájerbe való átsiklása nyomtalanul mult el a magyar célok fölött. Szent István, Kálmán király, Hunyadi Mátyás, a jogász (és nem a politikus) Werbőczi, Bethlen Gábor, Zrinyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos: a világtörténelemben páratlanul tiszta egyenes vonal. És Kossuthon túl Ugron Gáborig és Ady Endréig. E gyönyörű ezer éves szellemi egyöntetűség és diadalmas következetesség megtörése csak Ugron és Ady idejében következett el...

A kuruc-labanc vita és harc, negyvennyolc és hatvanhét ellentéte is csak ebben a magyar glóbuszt, hivatást és magyar önálló életet valló és védő magatartás elháríthatatlan törvényszerűségében kapja meg igazi értelmét. De a hatvanhetes kiegyezés után az osztrák-magyar dualizmus korszaka, sőt a világháború óta eltelt jó két évtized magyar története is.

Munkám három részre tagolódik. Az eltévedt lovas: ezt a címet adtam az elsőnek, Ady mélyen szimbólikus versébe ágyaztam történetpolitikai szemléletemet. Semmi sem fejezheti ki tisztábban és élesebb hangsúllyal azt, amit könyvem e harmadában elmondani akarok, mint ez a két szó. A magyar nemzet eltévedt hosszú európai története során, talán először igazán, a kettős monarchia félszázados életének úgy a fele táján. Letévedt az ősi útról. Inkább, mint Mohács után. Akkor még nemcsak emlékezetébe, hanem szemébe és idegeibe sütött volt Werbőczi nemzedékének az alig hogy lebukott mátyási nap fénye és melege. Zápolyai János nemzeti királysága, ha gyarló módon is, megalkuvásokkal és alázkodásokkal a török felé, mégis fönntartotta a magyar állam önállóságának gondolatát, akaratát, tudatát. De I. Ferdinándnak, a másik, a nyugati magyar királynak hívei közül is a jóhiszeműek és igaz hazafiak minden erejükkel képviselni, védeni, menteni igyekeztek a magyar nemzet és az ország függetlenségének, önálló államiságának nagy ügyét. Sőt mintha maga Ferdinánd is tétovázott volna egy darabig, ne vállalja-e a szent koronával annak eszméjét és küldetését is. Werbőczi hatalmas Hármas Könyve akkor már készen volt és a magyar jogalkotó szellem, akarat és tekintély szivárványát vonta a mohácsi csatatér fölé...

Legszentebb meggyőződésem szerint az osztrák-magyar dualizmus kora a századforduló körül gondtalanabbul és végzetesebben tévelyedett le gondolatban és gyakorlatban egyaránt a történelmi magyar küldetés és önállóság útjáról, mint a tragikus mohácsi nemzedék. A mohácsi nemzedék - rettentő szociális bűnei és mulasztásai mellett is - komolyabban fölmérte Mohács tragikumát, mint a kiegyezés második nemzedéke a 48-49-es szabadságharc nagyságát, dicsőségét és Világos jelentőségét.

Nem könnyű dolog, érzem, ezt a fölfogást vallani egy korban, mely - élén iránymutató és nevelő történetírói - valósággal lelkesedik a hatvanhétért. Holott erre a legigazhitübb hatvanhetesek sem igen vetemedtek, mikor még a kiegyezés nemcsak elv, konstrukció, hanem valóság is volt. A dualizmus korának fokozatos eltompulása a magyar különbirodalmiság kérdései, föladatai, a magyar állam függetlensége, külpolitikai és alkotmányjogi föltételei és szükségletei iránt: azótavalósággal megsokszorozódott. A tompultság süketséggé és vaksággá fokozódott a mai magyar közvélemény széles rétegeiben.

De ugyanakkor szemben találom magam három divatos véleménnyel.

Az egyik - nagy szellemi befolyású történetírók nyomán - a török hódoltságig viszi a mai magyar bajok okait. Ez a szemlélet egészben véve azt sugalmazza a magyar nemzeti lélekbe és lelkiismeretbe, akaratlanul is, hogy fájdalom, Szulejmán szultán bevágta a teljesen önálló magyar államiság és dunai magyar birodalmiság útját, bele kell törődnünk a nyugati szomszédság felé önállóságunk rovására súlyos engedményeket jelentő kompromisszumokba. Igy lehet aztán gátlástalanul dicsőiteni a dualizmust és korát s mentegetni - a magunk nemzedékét.

A másik a szociális egyoldalúság és együgyű ortodoxia nevében mai és tegnapi mulasztásainkért Werbőczit veszi elő s nem győz eleget méltatlankodni azon, hogy a gonosz kapitalista Werbőczi a XVI. század legelején, - nem olvasta Marx Kapital-ját.

A harmadik: a hazafias igazhitűség nevében minden felelősséget a trianoni nyomorúságért Károlyi Mihály és Kun Béla nyakába akaszt, hirtelen fordulóban a fal felé s egy új horkolási szonáta rázendítése előtt. Magam nem megyek Mohácsig a politikai felelősség keresése közben. Sem Werbőcziig a szociális igazságtevés hiányosságainak vizsgálatában. De az olcsó Károlyi-Kun Béla formulával sem...