A magyar nép múltja és jelene - A szolgaságtól a szabadságig

A honfoglaló magyarok
A honfoglaló magyarok száma. – Egyenlőség. – A családi élet. – Az itt talált népek. – A nagy- és kisbirtok. – Állattenyésztés. – Halászat. – A tanya. – »Ázsiai« gazdaság. – Megjelenik a kereszt.

Kétszázötvenezer főnyire becsülik történetíróink a honfoglaló magyarok számát: férfit, nőt, gyermeket együtt. Kétszázötvenezer főnyi nagy család tört át a vereckei szoroson s húzódott le a Tisza mellé: itt kezdődik a honfoglalás, annak az áldott, szép földnek a megszerzése, melynek a neve ezer esztendő óta: Magyarország. Jöttek a tiszta magyar fajjal mindenféle keverék-népek is, különösen szlávok, többnyire kénytelen-kelletlenül, de bizonyára sokan önként, jókedvvel is. Amazokat a kényszerűség, emezeket a reménykedés fűzte a honkereső magyarhoz: hátha ennek az elszánt, vitéz népnek a társaságában sorsuk jobbra fordul.

A tiszta magyar faj, a hét törzsre oszlott magyar nép, melyhez a nyolcadik, a kabarok törzse, Levédiában szegődött, azóta már ezer éves életében ekkor élvezte a legtisztább, a szó igaz értelmében eszményi szabadságot. Nem korlátlan, féktelen szabadság volt ez. Az a nép, mely karddal szerezte meg e földet, nem lehetett fegyelmezetlen tömeg, amelynek minden tagja a maga esze után indul s a közös munkában kénye-kedve szerint vesz részt. Mert ember és ember közt, a maga dolgának tetszés szerint való végzésében, nem volt ugyan különbség, szabad és független volt ennek a nagy népcsaládnak minden tagja; de a közérdekű dolgok intézésére, végrehajtására vezér kellett, akinek, midőn a nép összesége által elfogadott tervek, határozatok végrehajtására került a sor: parancs volt a szava. Mi tette a különbséget ember és ember közt? Nem a születés, hanem az egyéni kiválóság. Az ész, erő, vitézség; a jellem tisztasága, megbízhatósága. Nyilvánvaló, hogy ezek s ezekkel rokon tulajdonságok emelték Árpádot elsővé a legelsők, a legjobbak között; aminthogy viszont jellembeli fogyatkozások: gyávaság, árulás, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság s más egyéb bűnök már a honfoglalás előtt szolgává süllyeszthették a tiszta magyart is.

Ha a magyar fegyelmezetlen, gyülevész, az igazi szabadságot a féktelenkedéstől megkülönböztetni nem tudó nép, – aminek ellenkezőjét bizonyítja hadviselésük módja a honfoglalás idején, – elfoglalhat ugyan jó nagy darab földet a mai Magyarországból; elfoglalhatja talán az egész országot: egy pár esztendőnél tovább aligha van maradása itt. Apránként elzüllöttek volna a törzsek, nemzetségek, ha nincs meg bennök az az erős családi érzés, mely a család tagjainak egymáshoz való ragaszkodásában s a családfők iránt mind e mai napig élő hagyományos tiszteletben nyilvánult, s mely a magyarnak egyik legszebb vonása volt minden időben. Ragaszkodás egymáshoz, tisztelet az öregebbek, értelmesebbek iránt: ezek a tulajdonságok fölöslegessé tették a zsarnoki, kényúri vezetést; a hadviselésre szükséges fegyelemnek mindennél megbízhatóbb eszköze volt a népnek e két tündöklő erénye.

A régi magyar családi élet tisztaságát még az akorbeli ellenségeink sem tagadhatták. Míg más pogány, nomád népeknél a többnejűség volt szokásban, ami már magában lehetetlenné teszi a családi élet tisztaságát: a meddig csak a történelem világa mellett visszanézhetünk, a magyar embernek sohasem volt egyszerre egynél több felesége. A viszony férj, feleség, szülő és gyermek, testvér és testvér közt akkor is csak olyan természetű lehetett, mint ma a föld népének még jó nagy részénél: patriarkális. Az asszony a férjét így szólítja: uram. Az asszonynak tehát a férfi ura, de ez nem annyit jelent, hogy az asszony az ő urának szolgálója. A férfi a család feje, több az asszonynál, mert erősebb. Ő védi a gyöngébb asszonyt. Az ő erős karja védi a sátrat, a házikót, a családot gonosz ember szándékától. Ő szerzi meg a mindennapit. De ha sátra mellől elszólítja a csatakürt, a feleség a család feje, védője, kenyérszerzője, az asszony műveli a földet, őrzi a nyájat a rabszolgákkal. Azokkal, kiket a magyarok magukkal hoztak s azokkal, akiket itt találtak. A magyar asszony tehát a férjnek társa, nem megvetett cseléde. A családi kötelék ereje, tisztasága szereteten és tiszteleten nyugszik: nemcsak az asszony szólítja a férjét uramnak, ezt a megtisztelő szót a gyermek is oda ragasztja az apám-hoz, mondván: apámuram, édes anyjának: anyámasszony. Az öcs a Székelyföldön még ma is bátyámuramnak szólítja a testvérbátyját is, ha az legalább nyolc-tíz esztendővel idősebb mint ő, s hogy ez a szép patriarkális vonás ősi szokás és nem újabb keletű, azt igazán fölösleges volna bizonyítani. A régi magyar nyelvből maradtak ránk e szavak: néne, húgom, ükapa, máska – nagyapa vagy dédapa, a szüle, melyek mind azt bizonyítják, hogy a honfoglaló magyar népet erős családi érzés forrasztotta eggyé.

Mind e szép vonások a mellett tanúskodnak, hogy a honfoglaló magyar nép nem volt elvadult, minden lelki műveltség nélkül való tömeg, s ha nem voltak, mert még nem lehettek, írott törvényei, ezeket akkor még bőven pótolta a velök született, apáról fiúra szállott erős fogékonyság a tiszta erkölcsök, s nevezetesen a családi élet tisztasága, a családi becsület megőrzése iránt. A férj büntetlenül ölhette meg a hűtelen asszonyt, ami arra vall, hogy e nép kényes volt családi becsületére. Az özvegy asszony, ha gyermek nélkül maradott hátra, csak a férje rokonához mehetett feleségül, ami meg a mellett bizonyít, hogy nagy fontosságot tulajdonítottak a családi kötelék mennél szorosabbra való fűzésének. Ma ezt családi politikának neveznék; akkor több volt ez annál: nemzeti politika. Egy honszerzésre indult nép bölcs, józan eszű politikája.

De e nép lelki műveltségére nemcsak a családi élet tisztasága vet kedvező világot. Ez a nép több olyan szót ismert, melyek bizonyos műveltségre vallanak s melyeket nem más népektől vett át. A honfoglaló magyarnak megvoltak már e szavai: ész, elme, bölcs, hit, gond, tiszta, ok, okos, igaz, szűz, szemérem stb. S bár mint nomád népnek vadászat és halászat, a házi állatok őrzése volt fő foglalkozása, már az őshazában foglalkozott a föld mívelésével is: búzát, árpát, darát, kölest, kendert, lent termelt s az asszonyok fontak, szőttek, ismerték a kendertörőt, tilót s a szövőszéket. A bor s a sör készítéséhez is értettek. Természetesen, a hosszú vándorlás, a nyugtalan élet, örökös háborúskodás megakasztotta e foglalkozásban, s mikor e földet elfoglalták, jóformán újra kellett tanulniok a földmívelést. De jó száz esztendő telt el az új hazába való megérkezés után, hogy a magyar komolyan kezdett foglalkozni szántással, vetéssel. Az első száz esztendőt a honfoglalás munkája s a szomszéd országokban való kalandozás foglalja le. A földet többnyire a magukkal hozott rabszolgák s az itt talált népek művelik.

Minekelőtte tovább mennénk, tudnunk kell, hogy miféle népeket talált itt a honfoglaló magyar.

Íme: Magyarország nyugati és délnyugati része a frankoké volt. Ezek voltak az urak, s szolgáik, kik a földet művelték: a morvák s a szlovének. Keleten: a Tisza mentén s Erdély hegyei közt keverék népek laktak, melyek közt a bolgár válik ki. Az ország ama területén, hol a frank volt az úr, már nagy Károly óta – az akkori viszonyok szerint – rendes módon folyt a gazdaság. Nagy uradalmak voltak, melyeket a szláv szolga nép szántott, vetett, aratott. Mikor a magyarok bejőnek, a szláv népség gazdát cserél. Aki nem áll ellent, azt a magyar fölveszi a maga nemzeti rendjébe, az ellentállót azonban, legyőzvén, szolgájává teszi.

A honfoglalás nagy munkája közben már kezd formálódni a nagy és a kis birtok. A nyolc törzs vezérei kapják a nagy területeket. Ki a mely területet elfoglalt, ott üti fel szállását. A nemzetségek – 108 volt Kézai szerint – külön-külön nemzetségenként kapnak földet, s az egy-egy nemzetségnek jutott területet egyforma joggal bírja eleinte a nemzetség minden tagja. Csak később kapja ki minden egyes ember a maga részét: ezek a középosztály, a középnemesség ősei.

Természetesen, maradt föld a régibb lakosok kezén is, de ezek csak részben voltak szabad emberek. Többnyire a várak környékén laktak, e környék földjét bírták, művelték s ennek fejében kötelesek voltak a várak őrizetére, védelmére, általában fegyverviselésre; vagy ha fegyvert nem viseltek, ellátták a vár fegyveres népét a szükséges élelemmel. Amazok a várjobbágyok, emezek a várnépek, kikkel majd közelebbről ismerkedünk meg. Mind az a vár, amit a honfoglaló magyarok itt találtak, mind az, amit a honfoglalás idején építettek, a nemzet közvagyona volt. Ezeket tehát a törzsek fejei nem mondhatták magukénak, csupán védelmükre, felügyeletükre bízta a nemzet. Nemzeti vagyon volt a várakhoz tartozó föld is, melyet tehát nem lehet szabad birtoknak neveznünk, de viszont amint a föld, a népe sem...